Ezúttal a szavazás egy érdeklődésfelmérés volt. Mint mindig, most is kicsit meglepett az eredmény. Rajtam kívül összesen ketten vannak, akik több mint egyet olvasnak a mangák közül amiket fordítok. Én arra számítottam, hogy kicsit többen lesznek. Bár végülis teljesen megértem, hiszen mindhárom teljesen más stílusú. Aztán meglepett még a szavazatok eloszlása is.
Gekkou, 2. fejezet: [Élő]
[Élő]
Az első óra Angol volt, de semmire nem emlékszem belőle. Tsukimori Youko apjának a balesetén gondolkodtam.
Még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy a mobilomon megnézem a híreket – a tanár szeme elől rejtve – de úgy döntöttem nem teszem meg, mert elég jó viselkedésű tanuló hírében álltam. Végig azt mondtam magamnak, hogy a legjobbat a végére tartogatom, és így eltelt a szenvedéssel teli óra.
Abban a pillanatban, hogy vége lett az Angol órának, kirohantam az osztályteremből, lelkesen a baleset részleteiért, és egyenesen a könyvtárba indultam.
Elvileg ott kéne hogy legyen a mai újság, és mivel volt egy haláleset, biztosan írtak róla cikket.
És ahogy vártam, tényleg volt egy cikk a kérdéses balesetről. Egy kicsit csalódott voltam, amikor elkezdtem olvasni; volt egy cikk, persze, de rövid volt és csak a helyi hírek oldal egyik sarkán kapott helyet.
Viszont ahogy tovább olvastam, a szívverésem kezdett felgyorsulni. A szövegben ott voltak a kulcsszavak, amiket kerestem.
–...úton hazafelé egy hegyi hágón keresztül...
–...egy éles kanyar rossz látótávolsággal...
–...már korábban is voltak itt halálesetek...
–...túl gyorsan ment a lejtő miattt...
Több szövegrészlet is volt, ami a “Hamis Közúti Baleset Gyilkosság Receptre” emlékeztetett. Nem tudtam megállni, hogy fellelkesedjek a gondolattól, hogy “Tsukimori Youko végrehajtotta a gyilkossági tervét.”
...és éreztem, ahogy a hideg végigfut a hátamon, amikor elképzeltem a balesetet erre gondolva.
Ugyanilyen fontosak voltak az íratlan tények is.
A cikk nem lett volna ilyen rövid, ha a Rendőrség fontolóra vette volna a gyilkosság lehetőségét. Hasonlóképp, én is már hallottam volna róla még mielőtt megérkeztem az iskolába.
Lehet, hogy hatalmasat tévedtem?
A terv első ránézésre gyerekesnek tűnt, mint egy bizonytalan trükk, ami rengeteg remegő külső elemen múlik.
De lehet, hogy pontosan ezek miatt a hibák miatt hajtotta végre a tervet?
Ki gondolná, hogy létezhet egy ilyen esetlen gyilkossági terv?
Ki látna bele egy tervezett gyilkosságot valamibe, ami teljesen balesetnek látszik?
És ahogy a tények is mutatták, a rendőrség teljesen meg volt győződve, hogy ez egy egyszerű közúti baleset volt. Ugyanez igaz volt az osztálytársaimra is; mindenki úgy nézett Tsukimori-ra, mint a szegény lányra, aki elvesztette az apját egy balesetben.
Fogadni mernék, hogy még maga az áldozat sem gondolná róla, hogy gyilkos lenne.
És én se, ha nem tudtam volna a gyilkosság receptről.
Feltehetőleg nem is okozott volna semmi problémát, ha a terv kudarcot vall. Eleve a szerencsén múlt; ha csak a valószínűségét nézed, akkor eleve nem sok esély volt a sikerre.
De pontosan ez a tulajdonság volt a gyilkosság recept célja.
Számos terv volt ott leírva, amik mind valami véletlen külső tényezőn múltak. Tehát nem azt várta már az elején, hogy kudarcot fognak vallani?
Tsukimori célpontja az apja volt – valaki, aki mindig a közelében volt, és ez számtalan esélyt adott rá, hogy megölje. Lehet, hogy ez egy durva hasonlat, de “még egy rossz lövész is eltalálja a célt, ha eleget próbálkozik.”
Tsukimori-nak nem állt szándékában a lehető leggyorsabban megcsinálni. Egyszerűen azt akarta, hogy előbb utóbb meghaljon. Azt hiszem így érezte.
Viszont nem akarta, hogy elkapják miatta.
Már akkor észrevettem, amikor először olvastam a receptet, hogy a terv készítésekor a fő cél nem a gyilkosság volt, hanem az, hogy miután végrehajtotta, zavartalanul élhessen tovább.
Ebben az esetben, az eredmény magáért beszél. Tsukimori-nak megcsinálta –
– a tökéletes gyilkosságot.
Nem tudtam megállni a gondolatot.
Természetesen, ez mind csak az én elmém szüleménye volt, és túl kevés volt az alapja, ahhoz, hogy biztosnak mondjam.
Én se ismertem őt jobban, mint az osztálytársaim. Ha róla van szó, Kamogawa jobban tájékozott, mint én. Ezek a gondolatok egyszerűen a szokásos “elképzel és élvez” időtöltésem kiterjesztései voltak, és nem valami olyasmi, mint “egy bűnügy megoldása”.
Viszont valamiért nem tudtam a tippemet valami olcsó tévhitnek nevezni, és megfeledkezni róla.
Az osztályfőnöki óra az aznapi órák után Tsukimori apjának a haláláról szólt.
– Azt hiszem már mindenki tud róla, hogy Tsukimori apja meghalt. A temetést holnap délután tartják, és én is el fogok menni. Ezért az ötödik óra, biológia, önálló tanulás lesz.
Amikor a szavak, hogy “önálló tanulás” elhagyták az osztályfőnök, Ukai száját, egy örömhullám haladt végig az osztálytársaimon.
– Hé, ugye tudjátok, hogy ez tapintatlan? Érezzetek együtt egy kicsit Tsukimorival, aki most veszítette el az egyik szülőjét! – Ukai megszidott minket – nem túlságosan erős hangon, de az osztályterem elcsendesedett. Egy nehéz csend volt.
Úgy tűnik elégedett volt, hogy a diákjai váratlanul elgondolkodtak, és lezárta az ügyet.
– Ezen felül, az osztálytitkárok el kell, hogy jöjjenek a temetésre, mint az osztály képviselői. Számítok rátok. Oké, vége az órának.
Pont mikor Ukai befejezte volna: – Sensei! – Usami felemelte a kezét, – Youko maga a lány osztálytitkár.
– Á, tényleg, igazad van. Akkor Usami, megkérhetlek téged?
– Á, persze.
– A másik te voltál, Nonomiya, igaz? Elvárom, hogy ott legyél.
– Igen.
Nyugodtan bólintottam, és titokban elvigyorodtam.
Pont erre vágytam. Még csak nem is álmodtam róla, hogy alkalmam lesz hivatalosan is elmenni a temetésre.
Igazat megvallva, miután elolvastam a cikket a könyvtárban, elgondolkodtam, hogy hogyan juthatnék el a temetésre, mert információt akartam gyűjteni Tsukimori-ról. Bár azt hittem a szertartások elérhetetlenek lesznek, úgy éreztem legalább a virrasztáson* részt vehetek.
– Csak ti ketten?! Ez nem ér!
Miután meggyőződött róla, hogy Ukai elment, Kamogawa felváltva nézett Usamira és rám a homlokát ráncolva.
– Ki is volt az a felelőtlen alak, aki engem ajánlott osztálytitkárnak még a félév elején?
De most az egyszer hálás voltam ezért a felelőtlen személyiségéért.
– Nemtom. Én egy olyan férfi vagyok, aki nem néz vissza az elmúlt időkre
– A felelőtlenséged dícséretre méltó. Rossz értelemben.
– Ez megtiszteltetés!!
Kesernyés mosollyal tudtam csak fogadni Kamogawa öntelt válaszát.
– Kamogawa, te bunkó! Nem figyeltél Ukai-senseire? Tapintatlan vagy... – mormogta komoly arckifejezéssel Usami, a könnyed modora láttán.
– Ez egy félreértés, Usami. Én egyszerűen aggódok egy osztálytársamért, aki elvesztett valaki fontosat, tudod? – Kamogawa ártatlan arccal biztosított minket.
– Hazudsz! Egyértelmű, hogy hátsó szándékok vezérelnek, és ezért akarsz találkozni Youko-sannal! – jelentette ki Usami.
– Dehogy is, te buta! Már hogy lennének hátsó szándékaim! Én csak szeretném vígasztalni Tsukimori-t ezekben a nehéz időkben, – ellenkezett rögtön, – Pesze, természetesen nem zavarna, ha eközben belémszeretne, heh!
– Te tényleg egy bunkó vagy, Kamogawa! – Usami úgy tűnt teljesen ledöbbent.
Ahogy én is: – Kamogawa, hegyezd a füleidet: ez az, amit hátsó szándéknak neveznek.
– Áháá, már értem! Holtunkig tanulunk, nem igaz? – Kamogawa kitért a megjegyzésem elől, és úgy tett mintha nem értené. Erre nincs gyógyszer.
– Remélem vele ellentétben neked nincsenek hátsó szándékaid, Nonomiya.
Rájött, hogy Kamogawa reménytelen eset, és úgy döntött inkább engem vesz célba.
– Persze, hogy nincsenek. Azért megyek a temetésre, mert osztálytitkár vagyok, nem azért mert én magam menni akarok, – erőtlenül elmosolyodtam. – És nem szeretem a temetések nyomott hangulatát. Ha őszinte akarok lenni, inkább nem mennék.
– Látod? Tudtam, hogy te nem vagy olyan mint Kamogawa!
Usami ragyogó mosolya olyan volt, mintha őt magát dícsérték volna.
– A hozáállásod felém, és Nonomiya felé túlságosan különböző! Megkülönböztetést érzek! Ha amerikai lennék, a bíróságra vinnélek!
– De tetőtől talpig japán vagy. És a mindennapi viselkedésetek az ami megkülönböztet téged és Nonomiyát. Magadat vádold!
Bár teljesen más természetűek, de nekem is voltak hátsó szándékaim. Az igazat megvallva, imádtam a temetéseket. Főleg azért, mert bepillantást lehet nyerni mindenféle emberek belső világába.
Olyasmi érzésekkel vártam a másnapi temetést, mintha a kedvenc együttesem koncertjére mentem volna.
A harmadik óra vége után, Usamit és engem Ukai kocsival elvitt a szertartás helyszínére. Az ablakon túl az ég felhőtlen kék volt.
Az úton sikerült néhány részletet gyűjtenem Tsukimori családjáról Ukai-tól.
A családjában hárman voltak a szüleivel, ő volt az egyetlen gyerek. Ez meglepett, mert az érett viselkedése arra a következtetésre vezetett, hogy van valakije, akiről gondoskodnia kell, mint például egy kistestvér.
Úgy tűnik az apja egy tervező vállalkozás vezetője. Mivel az én apám egy bankban dolgozott, ami közel volt ahhoz a vállalkozáshoz, úgy terveztem, meg fogom majd kérdezni róla.
Amint megérkeztünk, és bementünk az épületbe, tovább haladtunk a terem felé, ahol a “Tsukimori” tábla volt.
Sokan hoztak virágot, ezért a sor kilógott a teremből. Olyan volt, mintha egy játéktermet néztem volna, ahol egy új játékgép van.
A tágas termet a félhomályban gyászruhás emberek töltötték meg. Az oltár sokkal fenségesebbnek tűnt, mint azok amiket más temetéseken láttam.
Leültünk a székekre, amiket a közönséges vendégeknek raktak ki, és türelmesen vártuk a a szertartás kezdetét.
A szemeimmel Tsukimorit kerestem, és megtaláltam őt az oltár mellett, ahol a rokonok gyülekeztek. A mellette álló lehajtott fejű nőt vígasztalta, támogatta, és a hátát símogatta.
Ránézésre, úgy éreztem, hogy az anyja lehetett. Egy gyönyörű nő volt, és hasonlított Tsukimori-ra.
Viszont nagyon meglepett, hogy Tsukimori mennyire összeszedettnek tűnt.
Ekkor jutott eszembe, hogy egyszer megkérdeztem Usamit, hogy miért úgy szólítják meg a lányok Tsukimori-t, hogy “-sant” adnak a nevéhez. A válasza az volt, hogy: “Lehet, hogy Youko-san ugyanannyi idős, mint mi, de valahogy nagyon éretten néz ki, és viselkedik, nem? Valaki elkezdte őt Youko-sannak szólítani, és ez vezetett a mai helyzethez.”
Igen, szinte el is bizonytalanodtam, hogy melyikük az anya, és melyikük a lánya.
–...Úgy sajnálom Youko-sant.
Oldalra néztem, és ott találtam Usami-t könnyes szemekkel. Nemcsak hogy azt az érzést keltette, hogy “kishúgnak született”, de tényleg volt egy bátyja.
– Elég sírós vagy, nem? – mondtam, és adtam neki egy zsebkendőt.
– Csak nézz rá, hogy milyen nyugodtan viselkedik, pedig valójában ő is biztos nagyon szomorú! A helyében, én nem tudnék...
Usami kikapta a kezemből a zsebkendőt, és elkezdte törölgetni vele a szemeit. Igen, Usami biztos hogy még a tüdejét is kisírná.
De vonakodtam egyetérteni vele abban, hogy Tsukimorit elszomorítja az apja halála.
Ha jól gondoltam, hogy Tsukimori a halálára vágyott... akkor most örült, és nem pedig szomorú volt, mert abban az esetben ez a temetés valójában a gyilkossági tervének sikerét ünnepelte.
Ahogy múlt az idő, a székek a teremben lassan megteltek, és mielőtt észrevettem volna, az egész terem feketében volt.
Minden irányból suttogó hangokat hallottam, amiket a temetések ünnepélyes hangulata miatt nem emeltek fel. Úgy döntöttem, figyelek a csevegésekre, mind unaloműzési, mind információgyűjtési céllal.
Az előttem ülő két nő halk beszélgetésére koncentráltam. Örültem volna, ha le tudtam volna írni!
A csevegésük a közepén félbeszakadt. Szerettem volna egy kicsit tovább hallgatni, de nem lehetett mit tenni, mivel elkezdődött a szertartás.
A pap sutrája tisztán csengett a teremben.
Az ünnepélyes hangulat nyugalomba helyezte az elmémet, és ezzel tökéletes környezetet teremtett ahhoz, hogy elmerüljek a gondolataimban. Úgy döntöttem visszajátszom a beszélgetést, amit az előbb hallottam, és rendezem az adatokat.
Az apjának nagyon jó hírneve volt.
Először a kinézetéről beszéltek, ami nem túl meglepő, ha belegondolunk, hogy Tsukimori apja volt. Elég volt rápillantani az oltáron álló képre, és látszott, hogy olyan jóképű volt mint eg előadó, és rögtön megmagyarázta miért volt olyan népszerű.
Aztán folytatták a cégével, és a család anyagi helyzetével. Bár egy SME* volt, az üzlet jól ment, és az életszínvonaluk is elég magas volt. Úgy látszik az otthonuk két éve épült bonyolult tervek alapján, ahogy az ember elvárná egy tervező cég igazgatójától.
Végül magáról a családról beszéltek. Mind az apa, mind az anya társaságkedvelő volt, és jó kapcsolatuk volt a szomszédokkal is. Aztán Tsukimorit is megemlítették. Mindenki egy jól nevelt gyönyörű lánynak tartotta.
Sóhajtottam egyet.
Elismerem, örültem, hogy új információk kerültek a kezembe, de nem volt semmi, ami lángra tudta volna lobbantani a képzeletem. Az újságcikk túlságosan fellelkesített, és magas elvárásokkal töltött el.
Magamba szívtam a terem csendes levegőjét.
Összeszedtem magam, és úgy döntöttem újra átadom magam a terem békés hangulatának. Elvégre ez egy ígéretes temetés volt! Pazarlás lenne nem kihasználni az alkalmat, és nem kifigyelni emberi kapcsolatokat.
Nem kell elsietni a dolgokat. Minél tovább tart ez a játékunk, annál jobb.
Amikor az oltár felé fordultam, észrevettem, hogy Tsukimori anyja könnyekben tört ki.
Feltehetőleg a sírása volt a környékemen ülő nők felől érkező zokogó hangok oka is. Ha már itt tartunk, Usami még mindig sírt.
Viszont egy könnycsepp se volt Tsukimori szemében.
A tekintete az oltárra volt szegezve.
Mivel a fekete gyászruhája kiemelte a fényes bőrét, úgy tűnt, mintha maga Tsukimori is világítana. Sokkal inkább, mint maga a halott, sokkal inkább, mint a gazdagon díszített oltár, vagy a síró anya, vagy mindenki más a teremben, Tsukimori, és az ő csendes megjelenése volt az, ami kitűnt.
Olyan volt számomra Tsukimori megjelenése, mint a hold egy késő éjszakán.
Lélegzetelállítóan gyönyörű.
Ideje volt, hogy elinduljon a koporsó. Megszólaltatva a hangos, és komor kürtjét, a halottszállító elindult a feketében álló emberek előtt.
A halott rokonai, köztük Tsukimori, egy ideig elhagyták a termet, és átmentek a hamvasztóba. Mi hárman úgy döntöttünk, itt maradunk, hogy legalább tudjunk majd egy pár szót váltani vele.
– Biztos éhesek vagytok, nem? Hadd hívjalak meg titeket ebédre. De tartsátok titokban a többiek előtt, oké?
– Yay! Hallottad ezt, Nonomiya? – Usami visszafogottság nélkül éljenzett. Ez biztos egyike volt a híres hangulathullámzásoknak.
Hát, tekintve, hogy kedveltem a “titok” szót, örömmel elfogadtam az ajánlatot.
Pár perccel később ráment kortyolgattunk egy közeli boltban.
–...Lehet, hogy ti ketten ezzel még nem vagytok tisztában, de a halál az élet elkerülhetetlen velejárója, – mondta Ukai hirtelen. A szemüvege párás volt a levesétől. – Lehet, hogy tapintatlan Tsukimori felé, hogy így mondom, de azt szeretném, ha értékelnétek a benyomásokat, amiket ezen a nagyon kivételes és szomorú eseményen – egy társatok apjának eltávozásán – szereztetek.
Usami lelkesen bólintott, a szája tésztával tele, mint egy mókusnak.
– Igen. Ez emlékeztetett, hogy az élet véges – és ez még értékesebbé teszi az életet. – Mivel az osztályfőnökömmel voltam, nagyon óvatosan választottam meg a szavaimat, amikor a benyomásaimról beszéltem.
– Lenyűgöző vagy, Nonomiya, – Usami tágra nyílt szemekkel dícsért engem, miután lenyelte a tésztátját.
– Hát persze. Veled ellentétben én nem sírtam végig a szertartást.
– Én is sok mindenen gondolkodtam!
– Például?
– Eh? Á, hm, azon hogy sajnálom őt...
– És még?
–...A-Azon, hogy sajnálom őt?
– Ezt már hallottam.
– N-Nem, ne érts félre! Igazából sokkal több mindenen gondolkodtam, csak nem tudom olyan jól megfogalmazni, mint te!
Ukai nevetve hallgatta a beszélgetésünket.
– Hát akkor, intézzük el azzal a következtetéssel, hogy mindkettőtöknek megvoltak a maga gondolatai, oké? Nonomiya inkább elemző, míg Usami inkább érzelmes volt. – Ukai közbelépett, és tanárhoz illően megoldotta.
...Az élet érdekes, mert véges. Az izgalom, hogy nem tudod mikor ér véget, adja meg azt az érzést, hogy élsz.
Első ránézésre ellentmondásosnak tűnhet, hogy a halál, az élet ellentéte az, ami kiemeli az élet értékét, de tulajdonképpen logikus. Még azt a gondolatot is megfontoltam, hogy a világon a legtöbb dolog hasonlóképp működik.
Abban a pillanatban, a kockázatos gyilkosság recept által rabul ejtve – teljes valómmal éreztem, hogy élek.
Üdvözöltük Tsukimorit, amikor visszaért a terembe.
Ukai először kifejezte mély együttérzését, mielőtt biztosította volna:
– Ne aggódj az iskola miatt. Ne siesd el, akkor gyere az iskolába, amikor ez neked megfelel.
– Köszönöm szépen az együttérzést. De szerintem holnaputántól kezdve újra be fogok járni, mert azt hiszem segíteni fog abban, hogy elterelje a gondolataimat. – Gyengén elmosolyodott. –...Egy kicsit aggódok, hogy mi lesz, ha anyukámat egyedül hagyom otthon, mert őt sokkal jobban megviselte, de a testvérei, és apukám testvérei mind biztosítottak, hogy segítenek támogatni őt egy darabig.
Tsukimori kimerültnek látszott. Ránézésre úgy tűnt, hogy nem tudott rendesen aludni.
Ugyan tudtam, hogy érzéketlen, de nem tudtam mit tenni az ellen a benyomás ellen, hogy a fehér arca, amit most kiemelt a a gyászruha, még érzékibb volt, mint az iskolában.
– Értem. Mindenesetre ne erőltesd meg magad túlságosan, és ha bármi van, nyugodtan beszéld meg velem. – Ukai megveregette a vállát.
– Nektek is köszönöm, hogy eljöttetek, Chizuru, Nonomiya-kun.
– Az osztályban mindenki aggódik érted.
– Áldottnak érzem magam.
– Youkou-san...
Usami megint a sírás határán volt, úgy tűnik meghatotta Tsukimori bátor viselkedése.
Megböktem a fejét, és azt mondtam: – Nem kéne megnyugodnod egy kicsit? Rendesen ki akartad fejezni az együttérzésed, nem?
–...Igen, – válaszolta Usami könnyes szemel. – Um... Youko-san, ez nehéz lesz neked, de... e-ez nehéz lesz neked, de...
Usami már nem bírta tovább, és a mondat közepén elkezdett sírni.
Tsukimori habozás nélkül átölelte Usami kerek fejét, és vígasztalta őt, – Köszönöm, Chizuru. Nagyon örülök, hogy ennyire aggódsz értem. – miközben a haját símogatta, mint egy szerető nővér, azt motyogta, –...Azt hiszem boldognak mondhatod magad, ha van valaki, aki aggódik érted.
Aztán újra és újra suttogva megköszönte Usaminak.
A kedves, és törékeny lány, akit abban a pillanatban láttam, egyeltalán nem úgy nézett ki számomra, mint valaki, aki gyilkosságot tervezne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése