Gekkou 4. Fejezet

Tegnapelőtt akartam kiadni, de egy váratlan lebetegedés miatt kénytelen voltam kicsit halasztani. Remélem élvezni fogjátok. Ha jól rémlik ez az eddigi leghosszabb fejezet. Szokás szerint link a pdf letöltéshez, és itt van a fejezet ebben a posztban is, kinek hogy kényelmes.

Gekkou 4. fejezet: [A kávézóban]

[A Kávézóban]

Tsukimori hirtelen odajött az asztalomhoz és megszólalt, arcán egy mosollyal ami olyan meleg volt, mint a faleveleken átsütő napfény, és olyan lágy hangon, mint a gyengéd nyári szellő.
– Induljunk, Nonomiya-kun?
Az idő megállt a zajos tanteremben. Az én gondolataim legalábbis biztosan megálltak.
Mindenki félbehagyta amit csinált, és ránk nézett. Usami volt az első akinél újraindult az idő.
– ...Eh? Youko-san? Mész valahova Nonomiyával? Miért? Eeh?
A megdöbbenéstől úgy nézett ki mint azok a szerkezetek, amik minden órában kiugranak a faliórákból.
– Meg akartam látogatni a kávézót, ahol Nonomiya-kun dolgozik, mivel azt hallottam, hogy egy nagyon kellemes hely. Mint tudjátok elég elfoglalt voltam mostanában, úgyhogy egy kicsit fáradt vagyok, és úgy gondoltam jó lenne ott lazítani egy pohár tea mellett. Ezért kértem meg Nonomiya-kunt!
Tsukimori egyértelműen figyelembe vette, hogy az egész osztály minket figyel.
– Ez igaz, Nonomiya?
Már vártam, hogy én leszek a vallatás következő célpontja.
– Igen.
Úgyhogy valahogy sikerült anélkül válaszolnom, hogy megmutatnám az elégedetlenségem.
– Lehet, hogy nekem is csatlakoznom kéne...
Majdnem elájultam, amikor meghallottam, hogy mit motyog. Tsukimori egyedül már épp elég probléma volt – nem győznék mindkettőjükkel egyszerre.
– Nincs most klub-foglalkozásod?
Usami a röplabda klub tagja volt. A karjai olyan erősek voltak, ami egyáltalán nem illett a a kis testéhez: a leütései mellett a fiúk elbújhattak volna. Túlságosan is jól emlékeztem rá, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy ugyanabban a csapatban vagyunk, amikor láttam egy leütését tesin.
– Ki-Kihagyom!
– Ne tedd. Nem épp mostanában mondtad, hogy már majdnem bekerültél a kezdő csapatba? Butaság lenne kihagyni a klub foglalkozásokat egy ilyen fontos időszakban.
Usami elhúzta a száját, és a homlokát ráncolva morgott.
– Majd legközelebb megyünk együtt, Chizuru. Megjegyzem neked, hogy hol van a kávézó, oké?
Tsukimori, mint egy kedves nővér, gyengéden figyelmeztette, mire Usami engedelmesen bólintott – Oké.
Az egyik probléma megoldódott. Ezért úgy döntöttem, átugrok a maradék problémák megoldására.
– Tényleg csak te jössz, igaz? Ha az egész banda velünk jönne, vissza kéne utasítanom mert az csak problémát okozna a kávézónak.
Ez volt a jel. Tsukimori-nak már korábban is mondtam, hogy csak akkor egyezek bele, ha ezt a feltételt teljesíti.
– Ne aggódj, az osztálytársaink olyan kedvesek, senkinek nem okoznának problémát, – biztosított egy nőies mosollyal, – Holnap találkozunk, sziasztok.
Elegánsan intett az osztálytársainknak.
Biztos, hogy ugrottak volna a lehetőségre. A fiúk, köztük Kamogawa, és a lányok akik csodálattal néztek Tsukimori-ra, világosan mutatták a csalódottságukat. De még csak nem is gondolt volna rá egyikük se, hogy elárulja az angyali Tsukimori Youko bizalmát.
De ugyanúgy, én is tehetetlen voltam az ellen a helyzet ellen, amit teremtett. Nem volt más választásom, kénytelen voltam akaratom ellenére elkísérni őt.

Tsukimori könnyű léptekkel sétált az iskola kapuja felé.
– Mire készülsz? – kérdeztem a gyengéd hátától, anélkül hogy titkoltam volna a rosszkedvem.
A hosszú haja lobogott a szélben, ahogy Tsukimori megfordult.
– Annyira kíváncsi vagyok a kávézóra ahol dolgozol, – mondta anélkül, hogy titkolta volna a jókedvét.
– Válaszolj! Tudhatnád, hogy nem szeretek kitűnni.
– Ezért próbáltam megakadályozni a felbolydulást, nem igaz?
– Ez nem változtatja meg a tényt, hogy magunkra hívtuk a figyelmet.
– Hát, nem volt szerencséd.
– És ez kinek a hibája...? – idegesített a javíthatatlanul elszánt viselkedése – Egyébként is, ki mondta neked, hogy egy kávézóban dolgozom?
– A pletykákból tudom!
– Ne hazudj.
Közismert volt, hogy dolgozom valahol, de az iskolában senkinek nem mondtam, hogy egy kávézóban dolgozom.
– Mit akarsz elérni?
– Mit gondolsz, mit akarok, Nonomiya-kun? Egyáltalán nem furcsa, hogy szeretnék többet megtudni arról aki a szívemben van, nem igaz? Ezt nevezik egy tiszta lány szívének.
– Azt mondod, hogy egy tiszta lány vagy? Nevetséges. Hadd ábrándítsalak ki, egyáltalán nem vagy annyira ártalmatlan.
Gúnyosan mosolyogtam.
– Tudod, elég problémás tud lenne néha, hogy ilyen érettnek tűnök. Ettől még csak egy 17 éves lány vagyok. Egyébként is, csak nemrég vesztettem el az apámat, úgyhogy szerintem egy kicsit kedvesebb kéne hogy legyél hozzám, Nonomiya-kun. – durcáskodott Tsukimori. Meglepett, hogy ilyen gyerekes arckifejezésekre is képes.
De semmi többet nem ért el vele. Természetesen sajnáltam őt, de végül még mindig nem volt hozzá semmi közöm.
– Viszlát holnap.
Megszaporáztam a lépteimet, hogy egy kis távolság kerüljön kettőnk közé.
– Hova mész? A hátsó kapu ott van.
– Veled ellentétben én nem vonattal, hanem biciklivel járok iskolába. Ha tudod tartani velem a tempót, akkor leszek olyan kedves, és kivételesen megmutatom merre van a kávézó – direkt hidegen válaszoltam. Nem szeretek másokhoz alkalmazkodni. És még kevésbé szeretem, ha valaki engedély nélkül belép a területemre.
– Igen, ez egy jó ötlet. Remélem, a hátam nem fog megfájdulni tőle, de mindig is ki akartam próbálni.
Viszont Tsukimori még kevésbé volt ártalmatlan, mint azt gondoltam.
– ...miről beszélsz?
– Mindig is ki akartam próbálni legalább egyszer! Milyen egy bicikli csomagtartóján utazni.
– Mikor mondtam, hogy megengedem?
– Ne aggódj, nem vagyok nehéz.
– Nem ez volt a kérdés.
Idegesített. Mivel egyáltalán nem fogta vissza magát, úgy döntöttem, én is visszafogás nélkül elmondom a véleményem.
– Elismerem, hogy kedvesebbnek kéne lennem veled, mert most veszítetted el az apád. Viszont, nincs kedvem úgy táncolni ahogy te fütyülsz, mint ahogy azt mindenki más teszi. A legkevésbé sem. Jusson eszedbe néha, hogy nem mindenki előzékeny veled szemben. Legalábbis most, hogy tudom milyen vagy valójában, lehet, hogy egy kicsit még szimpatizálok veled, de biztosan nem kedvellek téged, – szidtam meg.
– Hmm! Ilyennek kell lennie az én Nonomiya-kunomnak! – Bólogatott erőteljesen Tsukimori, egy elégedett arckifejezéssel. – Imádom ezt a szókimondó hozzáállást.
A szavaim ellentétes hatást értek el. Ahelyett, hogy eltántorították volna, csak még elszántabbá tették.
Látva, hogy meg se tudok szólalni, a szokásos nővérhez illő mosolyával válaszolt.
– Nem adnál nekem egy esélyt? Most már rájöttem, hogy a tegnapi vallomásom elhamarkodott volt! Mint ahogy te sem tudod, hogy én milyen vagyok valójában, én se ismerlek még eléggé. Azt hiszem mélyebben meg kell értenünk egymást. Nem késő azután dönteni, hogy jobban megismertük egymást, nem igaz?
A véleménye jogos volt.
De amikor visszagondoltam, hogy mi is történt eddig, úgy éreztem nem lenne jó vakon megbízni a szavaiban.
Mélyen Tsukimori szemébe néztem.

Mire gondol?

Egy kicsit sem próbált kitérni a pillantásom elől. A nagy, mandula alakú szemeiben tisztán láttam a saját tükörképem.
Végül én adtam fel. Elengedtem a tekintetét, és felültem a biciklimre.
– ...Szállj fel.
– Köszönöm!
Hallottam a vidám hangját.
Miután felült a csomagtartóra, elindultam. Tényleg könnyű volt, pont ahogy mondta.
– Ígérd meg, hogy többet nem fogsz olyat csinálni, amivel a figyelem központjává teszel, mint ahogy ma is tetted.
– Megpróbálom.
– Nem, ne megpróbáld, ígérd meg.
– Nonomiya-kun, olyan kellemes a szél. Közösen biciklizni még jobb, mint gondoltam.
Megláttam a tükörképünket egy utcai tükörben. Tsukimori a jobb kezével leszorította a szoknyáját, a bal kezével pedig átölelt engem, és kápráztató mosollyal nézte amint a város látképe elhalad mellettünk.
Teljesen képtelen voltam tovább panaszkodni egy lánynak, aki így rám bízta magát, csak válaszoltam – ...Jó neked.
Tovább hajtottam a biciklit, és minden kimondatlan elégedetlenségemet a pedálok nyomásában vezettem le.
Akár irigységből, akár féltékenységből, de éreztem néhány ránk szegeződő tekintetet a hazafelé tartó diákoktól. Egyértelmű kinek a hibája volt, mivel soha nem tapasztaltam semmi hasonlót amikor egyedül bicikliztem.
Youko Tsukimori-val a hátam mögött bicikliztem.
Ez egyike volt azoknak az édes pillanatoknak, amiket jogosan hívnak a serdülőkor felejthetetlen emlékének. Én, az életem ezen szakaszának a közepén, feltehetőleg büszke kellett volna hogy legyek magamra, egy olyan eseményért, amiért mindenki irigyelt.
Hogy az igazat megvalljam, elég büszke voltam, hogy érezzek egy bizonyos fajta felsőbbrendűséget, és hittem benne, hogy nincs senki más, aki valami ilyen nemeset vinne a csomagtartóján.
Mondjuk ez csak addig a rövid ideig tartott, amíg megfeledkeztem a bosszantó személyiségéről, és a gyilkosság receptről.
A következő órákban biztosan a játékává fogok változni, úgyhogy érzelmileg fel kellett készülnöm.
Elfogadtam Tsukimori kérését. Az ok egyszerű volt: kíváncsi voltam.
Ezen kívül, nevezd egy tulajdonságomnak, vagy csak egy kedvtelésemnek: de élveztem ezeket az izgalmas beszélgetéseket vele.

A személyzeti szobában átöltöztem a pincér egyenruhámba; felvettem a szűk fekete nadrágot, begomboltam a fehér ingemet, és a fekete mellényt felette, belebújtam a hegyes orrú fekete bőrcipőkbe és végül felkötöttem egy viszonylag hosszú kötényt a derekam köré. Miután, csak a biztonság kedvéért, leellenőriztem a tükörben a kinézetem, a konyhába vettem az irányt.
Abban a pillanatban, hogy beléptem a konyhába, megcsiklandozta az orrom a kávébabok illata — egy illat, amit nagyon kedveltem.
Azért döntöttem úgy, hogy ebben a Brit stílusú kávézóban, a “Victoria”-ban fogok dolgozni, mert a környéken itt szolgálják fel a legjobb kávét.
A kollégáim köszöntek amikor megláttak engem.
– Mister Kujirai? – szólítottam meg férfi a széles hátát, aki épp a kávét őrölte egy kézi darálóval. A nagydarab szemüveges férfi akit megszólítottam, egy meleg mosollyal fordult hátra. Folytattam, – Ma az asztaloknál szolgálnék fel, de kérhetem helyette, hogy inkább a konyhai személyzetben legyek?
– Mi a probléma?
– Csak személyes probléma attól tartok, de az igazat megvallva, egy osztálytársam eljött ma kávézóba.
– Eh? Miért akarnál akkor máshol dolgozni?
– Hát, amúgy se tudnék társaságot biztosítani neki. És egyébként is, nem kínos ha néznek miközben dolgozol?
Mintha hagynám, hogy nézzen engem! Tudtam, hogy ez csak gyerekes ellenállás, de ez volt az utolsó bástyám miután olyan gyászosan rosszul sikerült az, hogy visszautasítsam.
Volt valaki az üzletvezetőn kívül, aki felkapta a fejét a szavaimra.
– Hé, Nonomiya! Egy srác, vagy egy csaj? – kérdezte egy nő, aki úgy öltözött, mint egy cukrász, és épp gyümölcsöt rakott egy parfait-ra mellettem. – Ha egy srác, cserélek veled. Már ha az én típusom, persze!
Az egész személyzet egyszerre fintorodott el, mintha egy keserű orvosságot vettek volna be, amikor észrevették, hogy Mirai-san rossz szokása újra megjelent.
A teljes neve Samejima Mirai. Mirai-san volt a legrégebbi arc a Victoriában, és még a üzletvezető is megemelte előtte a kalapját.
Ő azt állította, hogy még egyetemista, de azt nézve, hogy néha úgy viselkedett — nem, legyen inkább “mindig” — mintha fontosabb lenne az üzletvezetőnél, azt a benyomást keltette, mintha idősebb lenne.
[picture]
– Bocsánat, hogy csalódást kell okoznom, Mirai-san. Egy lány az.
– Hmph. Hát, a tény, hogy elhoztál magaddal egy lányt ugyanannyira felkelti az érdeklődésemet.
Gyakorlott mozdulatokkal Mirai-san gyorsan befejezte a parfait-t, és miután egy kocka csokit dobott a szájába, a pulthoz ment, ahonnan rálátott az összes asztalra.
– Ki az? Gyerünk, valld be.
Mogorván átnézett a pult felett az vendégtérbe, miközben a kocka csokit a szájában forgatta. A többi dolgozó sem hagyta ki a lehetőséget, és kíváncsi szemekkel kutatták mögüle a kávézót.
Reménykedtem benne, hogy valaki rájuk szól majd a viselkedésük miatt, de az egyetlen aki ezt megtehette volna — az üzletvezető — kíváncsiságtól csillogó arccal leskelődött.
Úgy döntöttem feladom, és bevallottam – Ő az, – mutattam Tsukimori-ra, aki egy ablak mellett foglalt helyett, és úgy ült ott mint egy nem evilági, művelt hölgy.
Egy éljenzés hangzott fel a személyzet körében; a férfiak pozitív reakciója olyan erőteljes volt, hogy idiótának éreztem volna magam, ha azt mondom erre számítottam.
– Fenébe! Micsoda szépség! Túl jó neked, Nonomiya, az biztos!
Úgy tűnik Mirai-sant idegesítette valami, és a vas öklét a gyomromba vágta.
– ...tudja bárki, hogy ezt az ütést mivel érdemeltem ki?
A remegő kérdésemre csak szánakozó tekintetek válaszoltak.
– Mindig úgy viselkedsz, mintha egyáltalán nem érdekelne a szerelem, de a háttérben te sem lustálkodsz, huh? Te sunyi kis szoknyapecér!
Úgy tűnik Mirai-san azt hitte, hogy Tsukimori és én szeretők vagyunk.
– ...Tudod, Mirai-chan és a pasija nem jönnek ki jól egymással az utóbbi időkben, – súgta a fülembe az üzletvezető.
– Szóval úgy tűnik, hogy csak idő kérdése, hogy szakítsanak, igaz?
– ...Feltehetőleg, – bólintott, és újra elhátrált.
Mirai-san a szép nők közé tartozott, ha csendben maradt. Az tény, gyakran közeledtek hozzá a pasik. Azonban sajnálatos módon a kinézetét elrontotta a hajthatatlan személyisége, és ez volt az oka annak is, hogy a kapcsolatai soha nem voltak tartósak. Én legalábbis egyről se tudtam.
– Hmm!? Saruwatari!? Már bele is estél, vagy mi?!
– É-én nem! Nem estem bele, vagy ilyesmi!
– Akkor ez jobb ha így is marad!
A mai áldozat Saruwatari-san volt. Mirai-san éles rúgása telibe találta a fenekét.
Amikor nem jön ki jól a pasijával, vagy amikor szakítanak, a hangulata mindig szabadesésbe kezd.
És mi a Victoriában ezt a rossz hangulatú Mirai-sant csak “bestiának” neveztük. Azonban sajnos nem volt álruhás hős a kávézóban. Amikor a bestia őrjöngeni kezdett nem volt más választás, mint átvészelni a vihart.
– Mister Kujirai, elmentem várni az asztalokhoz.
– O-oké, sok szerencsét.
Elvégre a tapintatosság a bátorság jobbik része.
A konyhában visszhangzottak a szegény férfi kiáltásai, aki a bestia áldozata lett.

A kávézónk nem volt túl nagy, csak 8 asztal, és 6 szék a pult mellett. A személyzet összesen 5 ember volt, akik közül 2 a vendégeket szolgálta ki, és a többiek a konyhában dolgoztak. De én nagyon kedveltem ezt a nyugodt, és kényelmes légkört.
A brit stílusú kávézó hangulatát odaillő antik székek és asztalok is segítették. A különböző jól megválasztott díszítéseket úgy tűnik a üzletvezető brit felesége állította össze. Apropó, a kávézó a nevét is az ő keresztnevéről kapta.
Tekintve, hogy a Victoria egy több emeletes épület első emeletén volt az állomás közelében, és a beltér tetszetős volt a gyengébbik nem számára, viszonylag sok volt a fiatal nő, mint például irodai dolgozók, vagy egyetemisták, aki ide járt.
Amikor odamentem, hogy felvegyem a rendelését, Tsukimori tetőtől talpig megnézett.
– Jól nézel ki ebben a garçon ruhában.
A helyes megnevezés itt “waiter” lett volna, tekintve hogy a kávézó brit stílusban volt tervezve, de úgy tűnik a “garçon” elterjedtebb itt Japánban.
Mivel úgy ítéltem meg, hogy nincs értelme kijavítani ezt az apróságot, csak egyszerűen megköszöntem egy mosollyal, – Köszi, – majd hozzátettem, – és a kávézó illik hozzád.
Tsukimori visszamosolygott rám, és válaszolt – Köszönöm.
Teljesen őszinte voltam. Egy szép lány egy kávézóban mindig jó képet alkot.
– A személyzet elég élénk, nem? – pillantott a konyha felé.
– Innen is hallatszott a felbolydulás? Ez biztos problémát jelenthet egy szolgáltatóipari üzletnek.
Leraktam egy pohár vizet, és egy nedves kéztörlőt az asztalra.
– De jó hangulatúnak tűnik.
– Ebben nem vagyok annyira biztos; néha valaki még el is sírja magát. Mindenesetre magabiztos vagyok a kávénkban. És az ételeink között sem találsz rosszat.
– Értem. Akkor kérek egy csészével abból a jó kávéból. És kérlek add hozzá a rendeléshez a süteményt amit ajánlasz.
– Akkor mit szólnál a kávézó ajánlatához, és a tulajdonos házi almáspitéjéhez?
Mivel Tsukimori bólintott, illedelmesen meghajoltam, és válaszoltam, – Természetesen.
Továbbítottam a rendelést a konyhai személyzetnek.
– Milyen barátságtalan vagy.
Mirai-san ott volt, és grimaszokat csinált ételek helyett.
– Úgy gondolod? Pedig próbálok barátságosabb lenni, amikor vendégeket szolgálok ki.
– Ez mikor történik? Számomra nincs különbség. Komolyan, mit szeret az a lány egy ilyen srácban, mint te?
Felvonta a szemöldökét, és szkeptikusan vizslatta Tsukimorit.
– Elfelejtettem említeni, de nem járunk.
– Nem?
– Nem, csak osztálytársak vagyunk.
– Akkor mondd meg, hogy mit akar tőled ez a szépség, és egyszerű osztálytárs.
– Nem tőlem, a kávézótól. Úgy tűnik nagyon szereti a kávézókat.
Mivel semmi értelme nem lett volna elmondani az igazat, csak kitaláltam valamit.
– Ez minden? Unalmas.
– Mint mindig, most is olyan önző vagy, hogy az már majdnem frissítő. Halálbiztos vagyok, hogy az is idegesített volna, hogyha járunk.
– Azért frissítő, mert őszinte vagyok! A dolog ott kezdődik, hogy szerintem valami nincs rendben azokkal, akik boldogok azért, mert valaki más örül. Kivétel nélkül mind hipokrita, vagy csak tervez valamit.
– Egy gyönyörű meglátás tele előítéletekkel, azt kell hogy mondjam.
Nem voltam annyira elutasító, mint amilyennek tűntem. Sőt, belül még egyet is kellett értenem vele — ez is amiatt a torz személyiségem miatt van?
Úgy döntöttem megkérdezem tőle, aki “őszinte” volt saját bevallása szerint, és “kiszámíthatatlan” mindenki más szerint, hogy mi a véleménye egy bizonyos kérdésről.
– Mirai-san, kérdezhetek valamit?
– Mh? Mi az?
– Mit gondolsz valakiről, aki nem bánkódik a saját szerencsétlensége miatt?
– Nekem gyanúsnak tűnik, – válaszolta egy pillanatnyi habozás nélkül. – A szerencsétlenséget azért nevezik annak, mert szomorúvá tesz, nem? Ha nem szomorít el, nem nevezheted szerencsétlenségnek.
– Egyetértek, – ezúttal ki is fejeztem az egyetértésem.
A szemem sarkából Tsukimori-ra néztem.
Vagy belefáradt a várakozásba, vagy csak érdekelte a kávézó díszítése, de körbenézett az üzletben. Úgy tűnik a fehér kerámia macskából és fekete üvegmacskából álló pár felkeltette az érdeklődését; felállt és közelebbről is megnézte.
Ki gondolta volna a kávézóban, hogy valójában egy szerencsétlen lány, aki csak nemrég vesztette el az apját?
Úgy éreztem, hogy senki.
Soha nem lehetett látni benne, hogy szélsőséges érzelmei lennének. Mindig nyugodtnak, és érettnek tűnt.
Nem tudtam, hogy direkt irányította az érzelmeit, vagy csak az a típus volt, aki nem mutatja őket, de nekem egyáltalán nem tűnt szomorúnak.
Persze lehetséges, hogy csak nem akarta zavarni a körülötte lévőket, és ezért kétségbeesetten próbálta rejteni a szomorúságát. Vagy az is lehet, hogy ez a szokásos reakciója egy lánynak valami ilyesmi után. Elvégre a halott nem fog visszatérni, és az nem nevezhető valami egészségesnek, ha életünk végéig siratjuk.
De ezek csak teória darabkák. Tényleg lehetséges lenne ilyen gyorsan lerendezni az érzelmeinket? Főleg, ha szomorúságról van szó?
Visszaemlékeztem Mirai-san szavaira.
Pontosan. Gyanúsnak tűnt.

A desszert ízlett Tsukimori-nak.
– Nagyon finom – dicsérte, miközben boldogan elfogyasztotta a kávéját, és az almáspitéjét.
Odamentem leszedni az asztalt.
– Minden megfelelt az elvárásaidnak? – kérdeztem, mire Tsukimori elégedetlen pillantást vetett rám.
– Azt akarod mondani, hogy menjek el?
– Látom gyorsan veszed a lapot.
– Nagyon kedvelem ezt a kávézót.
Egy olyan mosolyt villantott fel, mintha bármelyik pillanatban dúdolni kezdene.
– Aha. Ezt örömmel hallom. De ne feledd, hogy a világon rengeteg különböző kávézó van. Azokat is ki kéne próbálnod.
– Nagyon kedvelem ezt a kávézót, – ismételte Tsukimori, pontosan ugyanazzal a mosollyal, és szavakkal.
– Látom néha nem veszed gyorsan a lapot, – én is nagyjából ismételtem magam.
Tsukimori hirtelen felállt, és beljebb sétált az üzletbe, ránézésre a konyha irányába. Amikor elképedve követtem, teljes természetességgel köszönt a személyzetnek, és úgy mosolygott, mint egy nyíló virág.
– Örülök, hogy megismerhetlek benneteket.
Egy pillantásra egyértelmű volt, hogy a rózsás köszönése megzavarta a személyzetet. Úgy tűnik mindannyian izgatottak voltak. Hát, kivéve Mirai-sant, aki továbbra sem volt lenyűgözve.
– Tsukimori Youko vagyok, Nonomiya-kun osztálytársa, – mutatkozott be udvariasan.
– Á, igen, Nonomiya-kun mondta, – válaszolt az üzletvezető tiszteletteljesen annak ellenére, hogy sokkal idősebb volt nála.*
– Azt kell, hogy mondjam, ez egy olyan elbűvölő kis kávézó.
– Nagyon szépen köszönöm!
A üzletvezető egy kicsit elpirult a ragyogó mosolyától.
– Úgy irigyellek mindannyiótokat...
A személyzet teljes meglepetéssel nézett rá. A lány, akinek úgy tűnt, mintha mindene meglett volna amit irigyelni lehetne, irigyelte őket.

– ...Mivel abban az örömben lehet részetek, hogy egy ilyen nagyszerű kávézóban dolgozhattok.

Tsukimori Youko egyszerűen szédítő volt, ahogy az alkonyatban mintha lángra lobbant volna. Bár ezt feltehetőleg a naplemente háttérvilágítása okozta. Abban a percben mindenkit magával ragadt a kitűnő aurája.
– El se tudom képzelni milyen öröm lenne egy ilyen nagyszerű helyen dolgozni.
Mivel a szobában én voltam az, akinek a legnagyobb ellenállása volt vele szemben, szárazon mosolyogtam a sztár-szerű hozzáállása láttán. És mellesleg úgy éreztem, túllőtt a célon az elképesztő túlzásaival.
Viszont az üzletvezető következő szavai letörölték az arcomról a mosolyt.
– ...Ühm, Tsukimori-san, igaz?
– Igen.
– Szeretnél itt dolgozni?
– Mister Kujirai-
Nem tudtam tovább csendben figyelni. Meg akartam védeni attól, hogy egy hatalmas hibát kövessen el. Faust, Mephistopheles-szel kötsz üzletet!
Viszont valaki megragadta a vállam, és visszatartott. A csokoládé illatát éreztem a levegőben.
– Csak nézd – mondta Mirai-san egy gonoszkás mosollyal. Itt van egy másik ördög.
– Őő... Tulajdonképpen, most éppen van egy szabad hely. És mivel Nonomiya-kun osztálytársa vagy, nem kell aggódnunk a háttered miatt. Úgyhogy, ha szeretnéd, örömmel fogadnánk, Tsukimori-san.
A személyzet többi tagja is teljes egyetértéssel bólogatott.
Pont olyan volt, mint egy tömeghipnózis. Elbűvölte őket az ördög, és elvesztették az eszüket.
– Nagyon örülök az ajánlatnak, de... Tényleg megfelelnék én? Az igazat megvallva eddig még soha nem dolgoztam, – mondta Tsukimori óvatosan, egy kis habozás után.
– Nem, nem, ne aggódj! Mindenkinek kezdenie kell valahol. Egyébként is, teljesen biztos vagyok benne, hogy te, aki ilyen udvarias vagy, tökéletesen alkalmas leszel erre a munkára.
Persze, a vendégek tökéletesen elfogadnák őt! Mivel, hogy ők csak a felszínt látnák.
– Ha ennyire megbízol bennem, akkor örömmel elfogadom az ajánlatot, – válaszolta Tsukimori egy fényes mosollyal.
Mindenki meleg mosollyal fogadta őt. Én voltam az egyetlen, akinek keserű volt a szájíze, és úgy éreztem, mintha teljesen ki lennék közösítve az áldások gyűrűjéből.
Mivel én jobban tudtam.
Én tudtam, hogy egy merész, és elszánt jellem rejtőzködik a felszín alatt, ami csak egy kitűnő jellemű gyönyörű lányt mutatott, akit ezáltal mindenki szeretett.
Hogy a dolog még rosszabb legyen, Tsukimori tökéletesen tisztában van azzal, hogy milyen vonzó. És ebben a pillanatban megtudtam, hogy ezt tökéletesen ki is tudja használni.
– Miért ilyen gyengék a férfiak a szép lányokkal szemben? – súgta Mirai-san a fülembe, miután a vállamnál fogva magához húzott, közöttünk a pulttal.
– Egy jó kérdés. Elvégre a férfiak ebben a kávézóban mind ugyanilyen “gyengék” veled szemben is, – válaszoltam közömbösen.
– Valahogy nem tűnik helyesnek, ha te bókolsz nekem. De nem egy rossz érzés. Hadd simogassam meg a fejed jutalomként.
Mirai-san tenyere a fejemhez közeledett, de én lehangoltan visszautasítottam. – Most nem vagyok olyan hangulatban. Légszíves ne zavarj össze még jobban.
– Nem kell ilyen tartózkodónak lenned! Ha akarod, talán még a csokimból is adok neked egy kockát.
– Te beleegyezel ebbe? Neked nincs ellenedre, hogy Tsukimori itt dolgozzon?
– Azt akarod, hogy ellenezzem, nem igaz?
– Csak a te ellenzésed tudna véget vetni ennek az üdvözlő hangulatnak.
– Nem érdekel a dolog. Nincs oka, hogy ellenezzem.
– Miért?
Meglepett, hogy Mirai-san belemenne egy ilyen komédiába.
– Mert irtó vicces nézni, hogy milyen erőteljesen ellenkezel, amikor általában teljesen hidegen viselkedsz!!
Mirai-san nevetett.
– ...ugye tudod, hogy milyen szörnyű a személyiséged?
– Te még rosszabb vagy, mint én, nem igaz? Ha a megérzéseim nem csalnak, Tsukimori nem az a típusú nő, akivel egy ilyen gyámoltalan pasas, mint te, elbírna.
– Ne piszkálj. Nem akarok ráhajtani.
– Te lehet, hogy így gondolod, de mi a helyzet vele?
Mirai-san összehúzta a szemét, és az arcomat fürkészte közelről.
– Nincs értelme megütni engem, csak hogy tudd.
– Ja, ja. Már várom a következő néhány napot.
Anélkül, hogy törődött volna az erőteljes ellenkezésemmel, Mirai-san integetett, majd visszalépdelt a konyhába.
Úgy éreztem, hogy csak idő kérdése, hogy kiderítse a kapcsolatunkat — egy női megérzés talán?
Elmondtam magamnak, hogy biztosítani kell, hogy Tsukimori ne mondjon semmi feleslegeset Mirai-sannak.
– Most már én is itt dolgozom.
A szóban forgó lány, Tsukimori vidáman közeledett felém annak ellenére, hogy mennyi fejfájást okoz számomra.
– Még mindig nem késő. Nem gondolod meg még egyszer?
A válaszom hideg volt, de a szívem még hidegebb.
– Köszönöm, hogy így aggódsz miattam, de mivel a üzletvezető olyan kedves volt, hogy felajánlotta ezt a lehetőséget, mindent meg fogok tenni!
Aranyosan összeszorította az öklét, tele önbizalommal.
– Nem aggódom. Csak zavar.
– Örülök, hogy magával dolgozhatok, kolléga.
Tsukimori mosolya még csak meg se rezzent.
Mirai-san említette, hogy én nem bírnék el vele.
Úgy tűnik alkalmam van megtapasztalni, hogy mennyire telibe talált.

Másnap reggel az osztályteremben.
Hirtelen Tsukimori a padomhoz jött, egy mosollyal ami olyan meleg volt, mint a falevelek között átsütő napfény, és olyan hangon, ami kellemes volt, mint a nyári szellő, azt mondta Usami-nak:
– Dolgozni kezdtem a kávézóban, ahol Nonomiya-kun dolgozik.
Az idő megállt a zajos osztályteremben. Legalábbis Usami biztosan megállt — mint egy óra, amiből kifogyott az elem.
– ...eh? Youko-san? Nonomiya-kunnal együtt dolgozol? Miért? Eeh?
A csodálkozástól úgy nézett ki, mint azok a szerkezetek, amik minden órában kiugranak a faliórákból órákból.
Olyan, volt mint a déjà-vu a tegnapi napról.
– A üzletvezető megkért, hogy segítsem ki őket, mivel kevés volt a személyzet. Egy kicsit aggódok, mivel, hát, eddig még sehol nem dolgoztam. De ő biztosított, hogy nem lesz problémám, – magyarázta Tsukimori közömbösen.
– Miről beszélsz!? ...Te voltál aki ezt mondatta vele.
Én voltam az, természetesen, aki ezt mondta olyan hangosan, hogy senki ne hallja.
– Talán nekem is csatlakoznom kéne...
– Ne hagyd ki a klub foglalkozásokat. Mindent meg kéne hogy tegyél, hogy bekerülj a főcsapatba. – Már előre sejtettem merre fog tartani a beszélgetés, úgyhogy sikerült még időben megfékeznem.
– Miért nem jössz el most hétvégén, Chizuru? Lehet, hogy én nem fogok tudni foglalkozni veled mivel még sokmindent meg kell tanulnom, de ott lesz Nonomiya-kun. Igaz, Nonomiya-kun?
Egy pillanatra rászegeztem a tekintetem a mosolygó arcára. Oldalra döntötte a fejét, és kérdően nézett rám, továbbra is tartva a törhetetlen mosolyát.
– Igen, téged mindig szívesen fogadunk a kávézóban, Usami.
Megfogadtam magamnak, hogy utólag kifogásolni fogom a dolgot Tsukimorinál.
– Oké! Majd beugrok! Mindenképpen be fogok ugrani!
Usami csillogó szemekkel, boldogan éljenzett. Az őszinte reakciójától a rosszkedvem nagy része elpárolgott.
De volt egy komoly probléma. Az osztálytársaim tekintetéből ítélve egyértelmű volt, hogy a hétvégén meg fogják szállni a kávézót. És ezúttal úgy tűnt, hogy elég nehéz lesz megállítani őket.
– Figyeljetek! Nonomiya most meg fogja nekünk magyarázni!!
Kamogawa odajött, és vállon veregetett egy undorítóan kedves mosollyal az arcán. Mögötte ott állt egy csapat fiú, az arcukon ugyanazzal az undorító mosollyal. A fiú-szövetség volt az, és igazságot követeltek az attól aki elhúzott előlük.
Rosszul voltam tőle.
– Úgy fel fogom ezt róni Tsukimorinak! – fogadtam meg elszántan.