Gekkou 3. fejezet

Sokat késett de itt van. Ha minden igaz, akkor még ma itt lesz a Pixy Gale is. Ugh...
A következő fejezet (PG után) egy Spirál fejezet lesz, de még csak megálmodni sem merem, hogy mikor fog elkészülni. Mindenesetre már dolgozom rajta. Rengeteg cleaning, rengeteg szöveg, rengeteg oldal... Egy szóval sok munka.

Gekkou 3. fejezet: [Szerelmi Vallomás]

[Szerelmi Vallomás]

Két nappal később, amikor Tsukimori Youko visszajött az iskolába, még a többi osztály tanulói is tömegekben vonultak az osztálytermünkhöz, hogy legalább egy pillantást vethessenek rá.
Egymás után fejezték ki együttérzésüket, és a sajnálaton kívül semmi más kifejezést nem mutattak.
Az osztályterem közepén kialakult gyűrűből Kamogawa hangja hallatszott.
– Az iskola nélküled olyan, mint az éjszaka a hold nélkül! Kérlek, Tsukimori ne szomorkodj, és világítsd meg lépteimet a sötétben olyan gyengéden, mint eddig!
Ó, hogy szeretném látni, ahogy elbotlik a sötétben, és beleszorul egy csatornába!
Egy csapatnyi fiú, köztük Kamogawa próbált jobb színben feltűnni előtte a vad beszédükkel. Kihasználni egy lány gyengeségét lehet, hogy bevált stratégia, de én ki nem állhattam a szánalmas, és becstelen viselkedésüket.
– Tiszta költő vagy, nem igaz Kamogawa-kun? Köszönöm, hogy aggódsz miattam.
Viszont Tukimori mindegyikükkel teljesen udvarias volt, még csak a homlokát se ráncolta – nem, még mosolygott is. Újból megértettem, miért is annyira népszerű.
A legtöbben képtelenek lennének így viselkedni. Én legalábbis biztos nem tudnék. Elvégre én csak néztem hogy mi történik, és már így is bosszús voltam.
Amint a látogatók áradata elapadt, Tsukimori felállt, és valamiért felém tartott mosolyogva.
– Elég rendkívüli, hogy csak úgy idejössz hozzám.
– De eljöttél az apukám temetésére, nem? Meg akartam köszönni. – Leült Usami üres székére, és vidáman rám mosolygott. – Úgyhogy, köszönöm, hogy eljöttél, Nonomiya-kun.
– Nem, ez nem olyasmi, amiért hálásnak kéne lenned. Csak azért mentem, hogy képviseljem az osztályt.
– De igen. Valahogy megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy ugyanolyan lazán viselkedsz, mint mindig.
– Ó, elnézést, hogy ilyen fagyos szívű srác vagyok. A magam módján én is aggódtam miattad, tudod? Kár, hogy nem vetted észre, – mondtam, és megvontam a vállam, mire Tsukimori vidáman nevetett:
– Nem ezt gondolom rólad!
– Otthon megnyugodtak a dolgok?
– Még mindig sok a tennivaló, de egyelőre igen.
– Értem. Biztosan nehéz dolgod volt. Hát, azt hiszem az iskola is elég problémás tud lenni, ha valaki olyan népszerű, mint te.”
Tsukimori lágy fürtjei hullámoztak, ahogy megrázta a fejét.
– Hálás vagyok, hogy mindenki így aggódik miattam.
– Jó érzés, ha aggódnak miattad, de nincsenek határok, amiket tiszteletben kéne tartani? Nem zavarnak a fanatikus rajongóid? Például Kamogawa. Vagy mondjuk Kamogawa.
– Tulajdonképpen nagyon kedvelem a fiúknak ezt az aranyos oldalát.
Próbáltam kizökkenteni, hogy kiderítsem a valódi gondolatait, de Tsukimori mosolya sziklaszilárd.
– Az érett viselkedésed figyelemre méltó.
– Örülök, hogy ezt gondolod rólam, Nonomiya-kun.
Még az eléggé megdöbbent szavaimat is vidám hanggal fogadta.
– ...Nonomiya-kun, – szólított meg hirtelen Tsukimori, – emlékszel az ígéretedre?
– ...Ígéret?
Nem emlékszem, hogy valaha is ígértem volna neki bármit.
– Ha valami zavar...
– Á, értem.
Miközben emlékeztetett, beugrott egy bizonyos reggeli beszélgetésem vele.
– Igen, az az ígéret.
– Hát, tényleg megígértem. Kérj amit csak akarsz, és ha tudok, segítek benne.
Tudom, hogy magam alatt vágtam a fát, de valahol mélyen reménykedtem benne, hogy a kérése nem okoz túl sok problémát.
– Ez olyasmi, amiről inkább nem beszélnék az osztályteremben, – magyarázta Tsukimori olyan halk hangon, hogy rajtam kívül senki nem hallotta.
Egy pillanattal később már tetőtől talpig feszült voltam.
– A könyvtárban várok rád iskola után, – suttogta, és elegánsan kiment az osztályteremből, miközben a haja lengett mögötte.
A tenyerem csupa izzadság volt. Úgy tűnik, feszültebb voltam, mint gondoltam.
A gyanús viselkedése rögtön visszaemlékeztetett a gyilkosság receptre.
Éreztem, ahogy a kíváncsiságom erősödik, és reméltem, hogy végre az ügy végére juthatok. De egyszersmind aggódtam is, mivel senki, természetesen Tsukimorit is beleértve, se tudhatta, hogy a gyilkosság recept nálam van. Azt hiszem a feszültségem bizonyítja, hogy az óvatosságom felülmúlta a kíváncsiságomat.
– Mi van, ha Tsukimori tudja, hogy nálam van a gyilkosság receptje...? – gondoltam magamban, és egy tragikus forgatókönyvet képzeltem el.
Az apja temetése probléma nélkül befejeződött; olyasmi karakter lett, mint egy dráma hősnője, és mindenki róla beszélt. Egyeltalán lehetséges, hogy egy terve kudarcot valljon? Tekintve, hogy minden úgy sikerült ahogy tervezte, ez volt a benyomásom.
Csak két dolog volt az útjában, a gyilkosság recept, ami elveszett, és én, mivel én olvastam, hogy mi volt rajta.
Amint megszabadult ettől a két bizonytalan elemtől, véghezvitte a tökéletes bűntényt, és megkaparintotta a saját “ideális világát”.
...talán engem is meg akar ölni idővel.
Nyeltem egyet, és felgyorsult a szívverésem.

És aztán... Nevettem.

Nem akartam meghalni. És ugyan el kellett ismernem, hogy ez egy abszurb gondolat volt, de... érdekelt. Érdekelt, hogyan akar majd levadászni.
Hol máshol találhatnék a környezetemben hasonló stimulust? Ráadásul az ellenfél Tsukimori Youko volt, nem is kívánhattam volna jobbat.
Meg voltam győződve, hogy az eddigi tizenhét év alatt még soha nem élvezem ennyire az életet.

Vettem egy mély levegőt, és beléptem a könyvtárba.
A termet átható papír szaga olyan száraz volt, mint a lehullott levelek. Kedveltem ezt a szagot. Egy másik alkalommal lehet, hogy komótosan körülnéztem volna a könyvtárban, de nem most.
Bár lassan mentem, a szemeim nyughatatlanul Tsukimorit keresték.
És nem telt sok időbe, hogy megtaláljam.
Egy kicsit beljebb ült egy asztal mellett, egy elegáns borítójú könyvet olvasva.
Mivel az óráknak már vége volt, és a könyvtárban voltam, amúgy is csend lett volna, de ez a csend még erősebb volt Tsukimori körül. Mintha egy külön világba léptem volna.
Elbűvölt a tiszta megjenése, ami nehezen megközelíthetővé tette, és csak ott álltam egy darabig visszafogott lélegzettel.
A hosszú szempillái puhán becsukódtak, és kinyíltak ahogy pislogott, és időnként a papír széléhez vezette a kezét, és gyengéden lapozott egyet. Az arca úgy nézett ki oldalról, mint a legtökéletesebb üvegszobor, bár nem ember, hanem egyértelműen egy isteni csoda műve volt. “Gazdag ember lehetnék, ha meg tudnám vágni, és bekeretezni ezt a jelenetet,” gondoltam.
Megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs itt rajtam, és Tsukimorin kívül.
– Hadd mondjam el mégegyszer, biztos vagyok benne, hogy az utóbbi napok nehezek voltak számodra, – nekidőltem egy könyvespolcnak, ahogy megszólítottam, – ahogy elvesztetted az apukádat egy balesetben, és a többi...
Tsukimori becsapta a könyvét, és lassan felém fordult.
– Igen, különösen anyukám számára. Még soha nem láttam őt ilyen szomorúnak.
Gyengén és fáradtan elnevette magát.
– Mi a helyzet veled?
– Bocsánat, de még nem tettem túl magam rajta eléggé, hogy beszéljek róla.
Tsukimori zavartan megrázta a fejét. Elég semmitmondó válasz volt.
– Nem, én tettem fel egy udvariatlan kérdést. Bocsáss meg.
Lehajtottam a fejem.
– Egyébként mit szeretnél kérni? – egy levegővétel után felhoztam a fő témát, – kifejezetten ezért hívtál el a könyvtárba, úgyhogy úgy sejtem valami elég bizalmas dolog lehet.
– Mondtad, hogy forduljak hozzád, ha zavar valami.
– Igen, és azt válaszoltad, hogy velem fogod megbeszélni.
– Pontosan. Épp ezért szeretnék visszatérni az ajánlatodhoz, Nonomiya-kun. Légyszíves segítsél.
Aztán megszólalt, mintha dúdolt volna:

– Azt szeretném, ha járnál velem.

A teljesen váratlan szavaitól kiürült az agyam.
Hogy biztosra menjek, megkérdeztem, – Hova?
De Tsukimori csak elképedve válaszolt, – Nem vagy vicces, – és megrézta a fejét.
– Azt hiszem nem sok jogom van kritizálni téged, mivel én is feltettem egy érzéketlen kérdést épp az előbb, de ugye tudod, hogy csak pár napja vesztetted el az apádat?
Tsukimorival ellentétben nekem tettettnem kellett, hogy nyugodt vagyok. A figyeltem minden apró mozdulatát, hogy ki tudjam olvasni a céljait, míg az agyam őrült sebességgel dolgozott.
– Azt akarod mondani, hogy érzéketlen vagyok?
– Ha szélsőségekről beszélünk, igen.
– Akkor félreértesz engem! Pont azért, mert az apukám meghalt, úgy éreztem szükségem van valakire, hogy támogasson. Nem romantikus, ha a “szívem támaszának” nevezem? Nem vagyok olyan erős, mint amilyennek mindenki gondol, tudod?
Igen, ez tényleg egy jó ok volt, de még mindig túl sok pont volt, ami nem esett egybe.
– Akkor miért éppen én? Nem tudom megérteni, hogy egy hozzád hasonló népszerű lány miért választana valaki olyat mint én.
Tsukimori elnevette magát, – Nem tudtam, hogy ilyen félszeg vagy, Nonomiya-kun. Úgy tűnik egyeltalán nem érted meg a női szívet, ha megkérdezel valakit, hogy miért vallott szerelmet.
A hozzáállása egy kicsit bosszantott.
– De úgy tűnik te se érted meg egy férfi szívét. Én legalábbis nem vagyok olyan egyszerű, hogy ne kételkedjek, amikor egy szépség hirtelen megkér, hogy járjak vele. A csábító üzletekben mindig van valami apróbetűs rész – Viszonzásul gúnyosan rámosolyogtam.
– Tényleg? Biztos voltam benne, hogy a fiúk sose bánják, ha egy lány szerelmet vall nekik.
A bizonyosság a hangjában elvette a szavam egy pár pillanatra.
– Igen... elég egyszerűek vagyunk, hogy örüljünk neki, de a válasz már más téma.

Nem akartam elismerni, hogy igaza van. Önkéntelenül is büszke voltam magamra a vallomás miatt, amiért mindenki irigyelne. Lehet, hogy a tapasztalati pontjaink közti különbség volt az? Az esélyeim sokkal rosszabbak voltak, ha szerelemről volt szó.
– Van egy lány, akit szeretsz, Nonomiya-kun? – kérdezte Tsukimori hirtelen—olyan könnyedén mint a pincér amikor rákérdez a vendég rendelésére.
– Nincs.
Usami arca beugrott egy fél pillanatra, de nem is kedveltem eléggé, hogy külön megemlítsem, és nem is voltam elég egyenes, hogy őszintén válaszoljak.
– Akkor jársz valakivel?
– ...nincs valami gond a kérdések sorrendjével? Általában fordítva lenne, nem?
– Tényleg? Nem lehet, hogy valaki olyannal jársz, akit nem szeretsz? – válaszolt csodálkozva.
– ...azt hiszem végre megértettem, miért mondják a fiúk, hogy a rólad szóló pletykák igazak lehetnek.
Eltúlozva megvontam a vállam.
– Azok a pletykák csak pletykák, és nem többek, és te nem olyasvalaki vagy, akit befolyásolnának, Nonomiya-kun.
– Miért vagy ebben olyan biztos? Még én is megnézem hova lépek, ha rossz pletykákat hallok.
– Ha nagyon akarod, elmondhatom neked, mik az igazak közülük, és mik nem. Cserébe...
– ...nagyon remélem, hogy nem azt akarod mondani feltételként, hogy járjunk.
– Teljesen összeillünk!
Tsukimori a bátortalanság legcsekélyebb jelét se mutatta, csak még ragyogóbban mosolygott.
– Mintha valaha is elfogadnék egy ilyen igazságtalan feltételt! – Ezúttal én voltam megdöbbenve. – ...Nem tudtam, hogy ilyen lány vagy.
Az elejétől a végéig úgy táncoltam, ahogy ő fütyült. Minden lehetséges válasz, amit előre kigondoltam erre a beszélgetésre, egymás után veszett kárba.
– Én így mutatom ki a tiszteletem irántad, Nonomiya-kun! Te vagy az, akivel járni szeretnék. Szerintem semmi értelme valami felszínes képet mutatni.
– Bocsi a tiszteleted miatt, de nem gondoltál rá, hogy esetleg visszautasítalak?
– Fel vagyok készülve egy kis sérülésre, hogy végül megszerezzem amit akarok. Ha félsz a sérülésektől, soha nem fogod megszerzni azt, amire tényleg vágysz. Bár, megmutatni néhányat a kártyáim közül egyébként sem igazán számít sérülésnek.
– Ez tényleg kiemelkedő magabiztosság! Nem csoda, hogy minden lány az évfolyamban “-san”-t tesz a neved után.
– Én se tudtam, hogy ilyen merev vagy. Meg voltam róla győződve, hogy az a típus vagy, aki hagyja hadd menjenek a dolgok, a maguk útján.
– Sokkal értelmesebb vagyok, mint azt gondolod. És egy kicsit ellentmondásos is. És biztos, hogy nem vagyok elég vakmerő ahhoz, hogy belevonjam magam olyan dolgokba, amiket nem tudok megérteni, vagy amikkel nem értek egyet.
– Nem lehet, hogy csak nem akarsz csinálni semmit, ami nem érdekel?
– Ezt nem tagadom. Ha veled járnék, akkor vége lenne a nyugodt napjaimnak. Egyszerűen nem élem az életem elég aktívan ahhoz, hogy figyelmet vonjak magamra, ennyi az egész.
– Kár, hogy ilyen makacs vagy, Nonomiya-kun... – mondta, és elhallgatott.
Mindketten némán hallgattunk.
Még a sport klubbok az udverról felhallatszódó kiáltásai is hangosnak tűntek a néma könyvtárban, és túlságosan is tisztán hallottam Tsukimori szoknyájának a suhogását amikor a másik irányba keresztezte a karcsú lábait.
Tsukimori tekintete nyughatatlanul vándorolt a levegőben, habozva valamiért.
Még ez a jelentéktelen mozdulat is olyan volt, mintha egy filmjelenet lenne, megédesítve az időt a következő szaváig, és elérve hogy ne unatkozzak.
Aztán láttam, hogy az ajkai nyugodtan megmuzdulnak.

– ...Ha elmondom, hogy miért éppen téged választottalak, akkor nyitottabb leszel a kérésem felé?

Nagyot nyeltem. A képzeletemben rögtön a tárgyra tért, és kijelentette, hogy azért, mert nálam van a gyilkosság recept.
Egy ilyen válasz természetesen abszurd lett volna, de mivel Tsukimori kiszámíthatatlannak tűnt, nem tudtam kizárni a lehetőséget. Tsukimori rejtett személyisége merész volt, eltökélt, és rémisztően okos mindezeken felül.
Egy ilyen lány közeledett hozzám most. Nem tudtam mit tenni az ellen a gyanúm ellen, hogy van valami rejtett szándéka azzal, hogy járni szeretne velem.
– Jobban mint most, – figyeltem rá, hogy óvatosan válasszam meg a szavaimat.
Alig fejeztem be a mondatot, amikor az egyik mandula szemével hunyorított, és huncutul elmosolyodott.
– Azért, mert jól nézel ki. Mégjobb lenne, ha nem keresnél folyton kibúvókat.
A válasza annyira készületlenül ért, hogy szerettem volna leülni a földre, de visszafogtam magam, és ellentámadásba lendültem.
– Micsoda véletlen egybeesés. Én is úgy gondolom, hogy egész jó csaj lennél, a személyiségedet kivéve.
– Akkor egy jó párt alkotnánk, nem igaz?
– Persze, szörnyű értelemben.
Teljesen lehűtött ahogy folyamatosan játszadozott velem.
Meggyanúsítani Tsukimori Youko-t azzal, hogy megölte az apját, hirtelen szörnyen hülyének, és kínosnak tűnt.
Igen, Tsukimori egy elszánt, és merész lány volt, de azt is tudtam, hogy egyeltalán nem buta. Még ha fel is tesszük, hogy volt valami problémája az apjával, rengeteg más módszert talált volna arra, hogy megszabaduljon tőle, anélkül, hogy “gyilkossághoz” folyamodott volna.
Kezdjük ott, hogy képes lenne valaki, aki gyilkosságot követett el, ilyen összeszedett maradni? Különös lány volt, de egy csepp árnyékos, vagy rosszindulatú érzelmet nem éreztem benne.
Hirtelen – valami megérintette a hajam. Reflexből hátraugrottam.
– ...Bocsi.
Miután ránéztem, láttam, hogy Tsukimori felállt a székéről, és felém nyújtotta a selymes fehér ujjait.
– A hajad olyan szép volt, hogy nem tudtam megállni, hogy ne érintsem meg.
Tsukimori elbűvölően rám mosolygott, a mosoly gyönyörű volt, mint a hold fénye.

...Végigfutott a hátamon a hideg.

Úgy tűnt számomra, mintha ez a lány nem ebből a világból lenne.
–Légyszíves gondold végig komolyan, – mondta Tsukimori, és elindult a kijárat felé.
Amikor elment mellettem, a haja végigsimított az arcomon, és átható rózsaillatot hagyott maga mögött.
Bár azt terveztem, hogy megtudok róla többet, most még kevésbé értettem meg Tsukimori Youko-t, mint eddig.
Aztán eszembe jutott, hogy Kamogawa borhoz hasonlította őt.
Igen.
Megrészegültem Tsukimori Youko bukéjától.